Miért kellene Magyarországnak ratifikálnia az Isztambuli Egyezményt?

A különböző államok közötti együttműködés nem lenne lehetséges nemzetközi szerződések nélkül. A nemzetközi szerződések azonban nem válnak, nem válhatnak az azokat aláíró államok belső jogának részévé, azokat transzformálni kell az államok belső jogába, biztosítva így a jogrendszer ellentmondásmentességét, illetve az adott szerződés feletti kontrollt az állam választott népképviseleti szerve által.

Az Internetes Jogtudományi Enciklopédia erről szóló szócikke így fogalmaz:

„A jelentősebb nemzetközi szerződések kötelező hatályának elismerése tipikusan ratifikációval, azaz megerősítéssel történik. Ez az állam számára egy újabb ellenőrzési lehetőséget jelent, így teljes mértékben kiküszöbölhető, hogy az államnak olyan szerződést kelljen végrehajtania, amely már nem áll érdekében, vagy az idő közben megváltozott politikai vezetés nem akarja azt (az Amerikai Egyesült Államok történelméből számos ilyen eset ismert, nemrégiben például a frissen megválasztott Donald Trump utasította el az Obama-kormányzat által letárgyalt és aláírt Transz-csendes-óceáni Partnerségi Megállapodást). A megerősítést tipikusan a parlament végzi vagy az államfő a parlament felhatalmazása alapján, amely miatt a ratifikációköteles megállapodások sokkal lassabban lépnek hatályba, mint az egyszerűsített formában, pusztán az aláírással elfogadott szerződések. A szerződést aláíró államok általában ratifikálják is azt, de a ratifikáció elmaradása sem ritka. A bécsi egyezmény 18. cikke szerint »az állam tartózkodni köteles azoktól a cselekményektől, amelyek meghiúsítanák a szerződés tárgyát és célját«, ha már aláírt egy ratifikációköteles nemzetközi szerződést. Minderre egészen addig köteles, amíg ki nem jelenti, hogy teljes mértékben eláll a ratifikációtól, esetleg még az aláírását is visszavonja.”

 

Az Alaptörvény Q cikk (3) bekezdése szerint: „Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé.”

A ratifikáció tehát azért szükséges, hogy egy nemzetközi jogi dokumentum a magyar jog részévé váljon.

Az Európa Tanácsnak a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelemről és azok megelőzéséről szóló, Isztambulban, 2011. május 11-én kelt Egyezménye (röviden: Isztambuli Egyezmény, a továbbiakban: IE) Magyarország általi ratifikálásának céljával törvényjavaslat került benyújtásra T/3788 számon az Országgyűlés elé 2018-ban, azt azonban a törvényhozás nem fogadta el.

Az Országgyűlés 2020. május 5-én elfogadta ugyanakkor ezzel kapcsolatban a 2/2020. (V. 5.) OGY politikai nyilatkozatot (a továbbiakban: PNY) a gyermekek és nők védelmének fontosságáról, valamint az Isztambuli Egyezményhez való csatlakozás elutasításáról. Ennek szövegét érdemes idézni ahhoz, hogy képünk legyen az IE ratifikálása elutasításának okairól:

„Magyarország ma kiemelt figyelmet szentel a családok, a gyermekek és a nők védelmének. Jogaikat az Alaptörvény deklarálja, ennek szellemében zajlik az Országgyűlés törvényalkotó munkája, és az állam külön intézkedési kötelezettsége is kivételes helyzetük támasztéka. Magyarországon a törvények és a jogalkalmazás biztosítják a nők védelmét. A nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak bűncselekménynek minősül.

Egyetértünk azzal, hogy a modern világ állította kihívásokra válaszolnunk kell, és nem becsülhetjük alá az országhatárainkon kívüli veszélyeket akkor sem, ha azok Magyarországot részben vagy egészben elkerülik. Megerősítjük mindemellett, hogy a népképviselet legfőbb letéteményesének számító Országgyűlés a törvényalkotó munkája során a népakarattal egyezően szem előtt tartja a kereszténység nemzetmegtartó erejét és értékrendjét.

Elutasítunk minden olyan külső nyomásgyakorlást, amelynek célja az Országgyűlésre kényszeríteni olyan döntések meghozatalát, amelyek Magyarország érdekeivel és a magyar emberek többségének akaratával ellentétesek. E felhatalmazás tudatában, határozott meggyőződéstől vezérelve elutasítjuk, hogy az Isztambuli Egyezmény Magyarországra, illetve az Európai Unióra nézve kötelező hatállyal rendelkezzen.

Nem támogatjuk az Isztambuli Egyezmény ratifikációját egyrészt azért, mert a társadalmi nem definícióján alapuló megközelítést ír elő rendelkezéseinek átültetése során, az Országgyűlés pedig nem kívánja nemzeti jogunk részévé tenni sem a társadalmi nem fogalmát, sem az Isztambuli Egyezmény genderszemléletét. Nem támogatjuk másrészről azért sem, mert az Isztambuli Egyezménynek a menedékjog nemi alapon történő biztosítására vonatkozó rendelkezései ellentétesek az Üzenet az Európai Unió vezetőinek című 36/2015. (IX. 22.) OGY határozatban megfogalmazott politikai célkitűzésekkel, és az azokat megvalósító, a jogellenes bevándorlással szembeni hatékony fellépést biztosító magyar jogszabályi környezettel.

Jogunk van megvédeni országunkat, kultúránkat, törvényeinket, hagyományainkat és nemzeti értékeinket, amelyeket sem a többségi meggyőződéstől eltérő genderszemlélet, sem a korlátozás nélküli vagy a társadalmi nemek alapján előnyöket biztosító bevándorlás nem veszélyeztethet. Az Isztambuli Egyezmény azon pontjai, amelyekre magunk is értékként tekintünk – különösen a gyermekek védelme és a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés –, jelenleg is részei a magyar jogrendszernek, amely biztosítja a szükséges jogi garanciákat minden védelemre szorulónak.

Az Országgyűlés felszólítja a Kormányt, hogy ne tegyen további lépéseket az Isztambuli Egyezmény kötelező hatályának elismerése iránt.

Az Országgyűlés egyúttal felszólítja a Kormányt, hogy az Európai Unió kormányzati részvétellel működő intézményeiben azt az álláspontot képviselje, hogy az Európai Unió ne csatlakozzon az Isztambuli Egyezményhez.”

Ebből az látható tehát, hogy az Országgyűlés azért nem támogatja az IE ratifikálását, mert a nők és gyermekek jogait enélkül is hatékonyan védi a magyar jog, továbbá az Országgyűlés nem kívánja a nemzeti jog részévé tenni sem a társadalmi nem fogalmát, sem az Isztambuli Egyezmény genderszemléletét, valamint a menedékjog nemi alapon történő biztosítására vonatkozó rendelkezései ellentétesek az Országgyűlés célkitűzéseivel és a jogellenes bevándorlással szembeni hatékony fellépést biztosító magyar jogszabályi környezettel.

Én azonban úgy vélem, hogy mindezek – ahogy a politikában egyébként nagyon sokszor lenni szokott – nem, vagy nem csak az elutasítás mögötti valós okok.

Ahhoz azonban, hogy megértsük, mik lehetnek a valódi okok az IE ratifikálásának elutasítása mögött, illetve miért lenne jó Magyarország, illetve leginkább annak polgárai számára az IE ratifikálása, meg kell néznünk, mi is az az IE és miről rendelkezik.

Az Európa Tanács az egyik legaktívabb és legfontosabb előmozdítója (szerintem) az emberi jogok ügyének a kontinensen, így már az 1990-es évek óta aktív szószólója a nők és lányok társadalmi nemükön alapuló erőszak elleni védelmének, ami 2002-re elvezetett Ajánlását a nők erőszak elleni védelméről szóló 5. számú Ajánlás megalkotásához. Ebben már sok olyan megfogalmazódott, ami az IE-ben is visszaköszön, így pl. a nőkkel szembeni erőszak meghatározása, vagy a nemi alapú erőszakra való utalás.

Ezt követően, felmérések, tagállami szintű tárgyalások, munkacsoportok által készített tervezetek megalkotása után, került sor az IE szövegének megalkotására, melynek végső szövege 2010 decemberére készült el és 2011. április 7-én fogadta el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága. 2011. május 11-én, a Miniszteri Bizottság 121. ülésén, Isztambulban nyitották meg aláírásra.

Az IE célkitűzései:

„a) a nők védelme az erőszak minden formájával szemben, valamint a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak megelőzése, üldözése és megszüntetése;
b) hozzájárulás a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának megszüntetéséhez, továbbá a nők és a férfiak közötti tényleges egyenlőség elősegítése, a nők helyzetének megerősítése révén is;
c) átfogó keret, szakpolitikák és intézkedések megtervezése a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak minden áldozatának védelme és segítése érdekében;
d) nemzetközi együttműködés elősegítése a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak megszüntetése céljából;
e) az érintett szervezetek és a bűnüldöző hatóságok támogatása és segítése azért, hogy hatékonyan együttműködjenek a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak megszüntetésére irányuló integrált megközelítés elfogadásában.”

Az IE „annak biztosítása érdekében, hogy a részes felek hatékonyan végrehajtsák rendelkezéseit, különleges ellenőrző rendszert hoz létre”.

Az IE hazai kritikáinak megértéséhez fontos idézni az egyezmény fogalommeghatározásait is:

Itt érdemes kitérni arra, hogy mit is jelent a „gender” kifejezés, mert a PNY megalkotói nyilvánvalóan nincsenek azzal tisztában. A magyar nyelvben nincs külön kifejezés a biológiai és a társadalmi nem fogalmaira, míg az angolban van, ez a sex és a gender. A sex jelenti azt, hogy milyen biológiai jegyekkel született valaki, azaz az elsődleges és a másodlagos nemi jegyekre vonatkozik, míg a gender, a társadalmi nem mindazon tulajdonságok, viselkedésformák és szerepek összessége, melyeket a társadalom az egyéntől biológia neme folytán elvár. (Ezt a jelenséget, illetve ennek változásait kutatja a gender studies.

Mindebből azonnal látható tehát, hogy a PNY erre vonatkozó indokolása szánalmas mellébeszélés, ugyanis a társadalmi nem, vagy gender fogalma, illetve azt vizsgáló tudomány, valamint a gendert kísérő jelenségek akkor is léteznek, ha azok létét az Országgyűlés tagadja. Az természetesen szuverén joga a jogalkotónak, hogy mit kíván, vagy nem kíván a jogrendszer részévé tenni, de ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy itt a klasszikus mellébeszéléssel találkozunk.

További érve a PNY-nek, hogy az IE menedékjog nemi alapon történő biztosítására vonatkozó rendelkezései ellentétesek a kormány politikai célkitűzéseivel, és az azokat megvalósító, a jogellenes bevándorlással szembeni hatékony fellépést biztosító magyar jogszabályi környezettel.

Az egyezmény VII. fejezete a „Migráció és menekültügy” címet viseli. Ebben kerültek elhelyezésre azok a szabályok, amik a tartózkodási státuszra, a menekültkénti elismerésre, illetve a visszaküldés tilalmára vonatkoznak. A tartózkodási státuszra vonatkozó szabályozás lényege, hogy amennyiben az áldozatok (és itt az IE fenti fogalommeghatározása szerinti áldozatra kell gondolni) „tartózkodási státusza a házastárs vagy a belső jog által elismert partner tartózkodási státuszától függ, a házasság vagy a kapcsolat felbontása esetén különösen nehéz helyzetben, kérelmükre, a házasság vagy a kapcsolat időtartamától függetlenül, független tartózkodási engedélyt kapjanak”.

A visszaküldés tilalmára vonatkozó rendelkezés csak megismétli a menekültekre vonatkozó genfi egyezmény, illetve a kvalifikációs irányelv vonatkozó rendelkezéseit, amik egyébként az Alaptörvényben is megtalálhatók.

Ami nagy valószínűséggel a legnagyobb tüske a PNY megalkotóinak szemében ezzel kapcsolatban, az az IE 60., Menedékjog iránti kérelem nemi alapon című cikke. Eszerint:

„1. A részes felek megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi egyezmény 1. cikke A. részének (2) bekezdése szerinti üldözés egyik formájaként és a súlyos sérelem olyan formájaként legyen elismerhető, amely kiegészítő/szubszidiárius védelmet tesz szükségessé.

2. A részes felek gondoskodnak arról, hogy az említett egyezményben felsorolt összes ok a nemekhez kapcsolódó szempontokat figyelembe vevő értelmezést kapjon, és hogy azokban az esetekben, amikor azt állapítják meg, hogy az üldözéstől való félelem egy vagy több ilyen okból fakad, akkor a kérelmezők a vonatkozó alkalmazandó okmányoknak megfelelően menekült jogállást kapjanak.

3. A részes felek megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket, hogy a nemekhez kapcsolódó szempontokat figyelembe vevő befogadási eljárásokat és támogatási szolgálatokat alakítsanak ki a menedékkérők számára, továbbá nemi alapú iránymutatásokat és a nemekhez kapcsolódó szempontokat figyelembe vevő menekültügyi eljárásokat dolgozzanak ki, ideértve a menekült jogállás meghatározását és a nemzetközi védelem kérését is.”

Ezzel kapcsolatban azonban nekem van egy kis problémám. Az 1951. évi Genfi Egyezmény, melyet az 1989. évi 15. tvr. implementált a magyar jogba (és a Kvalifikációs Irányelv, valamint a Met.) szerint menekült az, aki „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni; vagy aki állampolgársággal nem rendelkezve és korábbi szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva ilyen események következtében nem tud, vagy az üldözéstől való félelmében nem akar oda visszatérni”.

Az itt felsorolt ún. genfi okok egyike a meghatározott társadalmi csoporthoz tartozás. Ez a UNHCR szerint a következőt jelenti: „Meghatározott társadalmi csoportnak olyan emberek csoportja tekinthető, akik az üldözés veszélyétől különböző, közös jellemzővel bírnak, vagy akiket a társadalom csoportként észlel. Ez a közös jellemző gyakran veleszületett, megváltozhatatlan jellemző, vagy olyan, amely más módon alapvetően hozzátartozik az önazonossághoz, a lelkiismerethez vagy az emberi jogok gyakorlásához.”

A UNHCR nemi hovatartozással összefüggő üldözésről szóló iránymutatásának 30. pontja szerint: „A fentiekből az következik, hogy a biológiai nem a társadalmi csoport kategóriájába sorolható; a nők olyan velük született és megváltoztathatatlan tulajdonságokkal leírható társadalmi halmazt alkotnak, amely sokszor a férfiakétól eltérő bánásmódban részesül. E tulajdonságaik alapján a nők a társadalom meghatározott csoportjaként azonosíthatók, mely csoportot bizonyos országokban megkülönböztetett bánásmód és normák öveznek”.

Azaz – véleményem szerint legalábbis – semmi újdonságot nem hoz a menekültjogba az IE 60. cikke, hiszen eddig is el kellett ismerni menekültként a nőket, amennyiben erre tekintettel érte (volna) őket üldözés a hazájukban, ahogy erre egyébként számtalan példát tudnék mondani a saját praxisomból is. Az egyetlen kvízi újdonság ezzel kapcsolatban az lehet, hogy az IE 60. cikkének 1. pontja kitér arra is, hogy a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak a súlyos sérelem olyan formájaként legyen elismerhető, amely kiegészítő/szubszidiárius védelmet tesz szükségessé. Ez utóbbi a Kvalifikációs irányelv által megteremtett kiegészítő védelemre vonatkozik, mely a magyar jogban az oltalmazott kategóriáját jelenti. Ennek lényege, hogy nem üldöztetés, vagy attól való félelem, hanem súlyos sérelem veszélye miatt kell védelemben részesíteni a kérelmezőt, de csak akkor, ha menekültkénti elismerésére nincs mód, jellemzően genfi ok hiányában. Az IE ezen rendelkezése megítélésem szerint azonban nem értelmezhető jogilag, hiszen ha a női mivolta miatt lenne kitéve a menedékkérő súlyos sérelemnek, úgy nem oltlamazottként, hanem menekültként kell elismerni.

Látható tehát, hogy az IE a magyar jogban egyébként is meglévő követelményt támaszt a menekülteljárásokkal, illetve a menekültkénti elismeréssel kapcsolatban. Ebből pedig az következik, hogy a PNY ezzel kapcsolatos indokolása egyszerűen hazugság, de legalábbis súlyos mellébeszélés.

Az IE ratifikálása elutasításának – a szavak szintjén legalábbis – tehát láthatóan teljes mértékben hazug, vagy, finomabban fogalmazva, a valósággal nem egyezően előadott indokai vannak. Ugyanakkor alighanem vannak ennél sokkal inkább gyakorlati okok is a háttérben, amik nincsenek kimondva. Ezek pedig – szerintem legalábbis – az államnak az IE ratifikálásával keletkező, szerteágazó, több szektort érintő kötelezettségeiben keresendők.

Azt érdemes ezzel kapcsolatban előrebocsátani, hogy a nemzeti együttműködés rendszere (azaz az Orbán Viktor nevével fémjelezhető, illiberális „demokrácia”) – legalábbis a tapasztalataim szerint – nem akarja a jelenleg fennálló társadalmi problémákat csökkenteni, azokkal semmit nem kíván kezdeni, főleg akkor nem, ha jelentős anyagi ráfordítások szükségeltetnének ahhoz. Így például 2010 óta nem sikerült érdemben csökkenteni a mélyszegénységben élők számarányát, sem az iskolai szegregációt, sem az egészségügyi ellátáson nem sikerült javítani, ahogy a háziorvosok számának rohamos csökkenését sem tudta megállítani a kormányzat és így tovább. Az IE ratifikálása pedig újabb feladatokat róna az államra, amiket kötelező lenne teljesíteni, de nincs és nem lesz ezekre ember, sem kapacitás, sem hajlandóság. Mik ezek? (Nem fogok mindenen végigmenni, mert tartani szeretném a dolgozat korlátait.)

Először is a 6. cikk szerint a részes felek vállalják, hogy „az Egyezmény rendelkezéseinek végrehajtásába és hatásuk értékelésébe beillesztik a nemi dimenziót [gender perspective], továbbá előmozdítják és hatékonyan érvényesítik a nők és a férfiak közötti egyenlőségre, valamint a nők helyzetének megerősítésére irányuló szakpolitikákat”. Mindezeket a szakpolitikákat 7. cikk alapján átfogóan és az egyezménnyel kapcsolatban mindenre kiterjedően kell megalkotni. Fontos, hogy ezek a szakpolitikák „az áldozat jogait helyezzék az intézkedések középpontjába, és e szakpolitikák az összes érintett szerv, intézmény és szervezet közötti hatékony együttműködés keretében kerüljenek végrehajtásra”. Szintén fontos, hogy a 8. cikk alapján a részes felek vállalják, hogy „elegendő pénzügyi és humán erőforrást biztosítanak az integrált szakpolitikák, intézkedések és programok megfelelő végrehajtásához a jelen Egyezmény hatálya alá tartozó erőszak minden formájának megelőzése és az ellene folytatott küzdelem érdekében, ideértve a nem kormányzati szervezetek és a civil társadalom által végrehajtott intézkedéseket is”. A 11. cikk alapján rendszeres adatgyűjtéseket és kutatásokat kell végeznie a részes feleknek az egyezmény hatálya alá tartozó erőszak formájának eseteivel kapcsolatban. A megelőzés terén is számos feladatot ró az IE a részes felekre. Így pl. a 12. cikk alapján a „részes felek megteszik a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy változásokat segítsenek elő a nők és a férfiak társadalmi és kulturális viselkedésmintáiban azzal a céllal, hogy megszüntessék mindazon előítéleteket, szokásokat, hagyományt és más gyakorlatokat, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak.” A 13. cikk előírja a rendszeres tudatosságnövelő kampányok folytatását, az egyéb, a fejezetbe tartozó cikkek az oktatás, a szakemberképzés, a megelőző beavatkozások és programok terén ró feladatokat a részes felekre.

Látható, hogy már ezek a feladatok is rengeteg időt, munkát és pénzt emésztenének fel. De menjünk tovább!

A fentieken kívül további széleskörű jogalkotási feladatai lennének Magyarországnak az IE ratifikálását követően. Az egyezmény előírja például a részes feleknek, hogy megtegyék „a szükséges jogalkotási feladatokat, vagy más intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy a szülői felügyeleti jogra és a gyermekláthatási jogra vonatkozó határozatok meghozatalakor figyelembe vegyék az Egyezmény hatálya alá tartozó erőszakos cselekményeket, továbbá annak biztosítása érdekében, hogy a láthatási jog vagy a szülői felügyeleti jog gyakorlása ne veszélyeztesse az áldozat vagy a gyermekek jogait és biztonságát”.

Ezen kívül az IE sok büntetőjogi vonatkozású rendelkezést is tartalmaz, köztük olyanokat is, melyeket a magyar jog nem ismer, így azokra új tényállásokat kellene alkotni a Btk.-ban, azok felismerésére és nyomozására ki kellene képezni a nyomozóhatóságok tagjait, a bíróknak és ügyészeknek ezekkel kapcsolatban képzéseket kellene tartani, és így tovább. Ezen bűncselekmények pl. a női nemiszerv megcsonkítása, a pszichológiai erőszak, kényszerabortusz, kényszersterilizálás, kényszerházasság, fenyegető zaklatás, stb.

Mindezeken túl az IE egy alapvető szemléletváltást követel meg a részes felek intézményrendszerétől, így a magyartól is, mégpedig azt, hogy különösen a büntető igazságszolgáltatásuk áldozatközpontú legyen. Ennek érdekében az IE hatálya alá tartozó erőszak esetén soron kívül kell lefolytatni az eljárásokat, és az eljárás minden szakaszában figyelembe kell venni az áldozatok jogait, valamint mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ezekkel a bűncselekményekkel kapcsolatban hatékonyak legyenek a nyomozások. Továbbá az IE előírja a hatóságok számára az azonnali reagálást, a megelőzést és a védelmet, valamint lehetővé kell tenni az azonnali távoltartást közvetlen veszélyhelyzetekben a kapcsolati erőszak elkövetőjével szemben. Az IE 54. cikke szerint a polgári vagy a büntetőeljárásokban az áldozat szexuális előéletével vagy magatartásával kapcsolatos bizonyítékokat csak akkor lehet engedélyezni, ha azok a tárgyhoz tartoznak és szükségesek. Az 55. cikk alapján a szexuális erőszak, a kényszerházasság, a női nemiszerv megcsonkítása, a kényszerített terhességmegszakítás és kényszerített sterilizálás esetén a nyomozás vagy a vádemelés ne függjön teljes mértékben az áldozat bejelentésétől vagy panaszától, ha a bűncselekményt részben vagy egészben a részes felek területén követték el, továbbá biztosítják, hogy az eljárások akkor is folytatódhassanak, ha az áldozat visszavonja állítását vagy panaszát. Ezen túl – szintén az 55. cikk szerint – lehetővé kell tenni kormányzati és nem kormányzati szervezetek, illetve a kapcsolati erőszakkal foglalkozó tanácsadók számára, hogy segítsék és/vagy támogassák az áldozatokat azok kérésére az egyezménnyel összhangban meghatározott bűncselekményekkel kapcsolatos nyomozások és bírósági eljárások során. Az IE 56. cikke alapján Magyarországnak szükséges lenne jogalkotási vagy más intézkedéseket tennie annak érdekében, hogy az áldozatok jogait és érdekeit, ideérve a tanúként felmerülő különleges szükségleteket is, a nyomozás és a bírósági eljárás minden szakaszában védje, és egy a)-tól i)-ig tartó példálózó felsorolásban fejti ki ennek eseteit.

Az IE szoros nemzetközi együttműködést ír elő a részes felek számára, különösen az infomrációmegosztás, a bűnmegelőzés, az áldozatvédelem és a bűnüldözés terén.

Végül pedig az IE felállítja a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni fellépés szakértői csoportját (GREVIO), ami ellenőrzi az egyezmény részes felek által történő végrehajtását, így vizsgálatokat folytat, jelentéseket készít és általános ajánlásokat fogadhat el az IE végrehajtására vonatkozóan. Ez egyébként véleményem szerint különösen fontos, hiszen enélkül az fennállna annak a veszélye, hogy az egyezmény egy üres dokumentum marad.

Látható tehát, hogy rengeteg feladatot jelentene Magyarország számára, ha csatlakozna az Isztambuli Egyezményhez, amiknek az elvégzése iszonyatosan sok energiát, pénzt és időt vinne el, amire a jelek szerint a jelenlegi kormányzat (Orbán Viktor) nem hajlandó áldozni. Ezt természetesen így, ebben a formában nem fogja soha egyetlen kormánypárti politikus sem kimondani, ezért van szükség a PNY-ben megfogalmazott mellébeszélésre, illetve arra, hogy azt hangoztassák a kormánypárti politikusok, hogy az IE-hez csatlakozás nélkül is meg tudja védeni a magyar állam a nőket a feléjük irányuló erőszaktól. Ez azonban nincs így.

Ennek alátámasztására álljon itt egy családjoggal foglalkozó kolléganőm tegnapi kommentje a facebookról: „Amíg a rendőrséget nem zavarja, hogy pl. a válófélben levő férj (akinek van otthon lőfegyvere) életveszélyesen megfenyegeti többször is a feleséget (lelövi, mint egy kutyát), amiről hangfelvételeket adunk be, majd ezután amikor ököllel veri a bejárati ajtót miközben ordít a lépcsőházban, hogy rád töröm az ajtót és meghalsz (a feleség a fürdőszobába zárkózva a gyerekkel retteg és már nem hívja a rendőrséget, mert minek) a szomszédok által kihívott rendőrök lenyugtatják és hazaküldik a férjet, de ezen kívül semmit nem csinálnak, akkor én már nem csodálkozom semmin.

Tavaly az (istenfélő, szentfazék) apa a kapcsolattartáson elmondja a nála levő gyerekeknek, hogyan fogja az anyát és új párját kinyírni, részletesen taglalva, hogy az új pár micsodáját hogyan fogja levágni és a szájába tömni (a legkisebb gyerek 4 éves, a legnagyobb 15). Az egyik gyerek az 5. perc után bekapcsolja a telefonja hangfelvevőjét, majd mikor kap egy pofont összeszedi a kistestvéreit és hazamegy, de csak a nagykorú testvér jelenlétében bolt ehhez mersze. Feljelentést tesznek az anyával, a rendőrség semmit nem tesz (nincs itt semmi látnivaló), mi beadjuk a megelőző távoltartási kérelmet, melynek tárgyalásán a bírónő a gyerekeket hibáztatja, hogy biztosan felbosszantották az apjukat és nem kell ezt komolyan venni. A bírónő egészen pontosan azt mondta, hogy az embernek idegességében kicsúszik ez-az a száján… Hozzáteszem ezt megelőzően másfél évvel a krízisközpont menekítette őket védett házba, ott éltek fél évig, a bíróság kötelezte őket a kapcsolattartásra, hiába tiltakoztak a gyerekek a tárgyaláson a bírónőnek.”

A KSH adatai elég régiek erre vonatkozóan, tavaly viszont Szél Bernadett kikért adatokat a rendőrségtől, melyeket így foglalt össze:

• 2020-ban a kapcsolati erőszak bűncselekmények 89 százalékában nő volt az áldozat. Tavaly 88 százalékkal több (472 és 251) ilyen bűncselekmény történt, mint az előző évben, és ennek a növekedésnek a 86 százalékát a nők elleni erőszak teszi ki.
• 2020-ban hozzátartozó sérelmére elkövetett bűncselekmények (pl. testi sértés, zaklatás, kapcsolati erőszak, garázdaság) száma 11 százalékkal, 6773-ről 7522-re nőtt, a sértettek 72 százaléka nő volt. Itt a növekedés 84 százalékában volt nő az áldozat.
• A belügyi adatbázis szerint 2020-ban a rendőrség által lezárt, hozzátartozók közti emberölési/halált okozó testi sértéses esetek száma 33 százalékkal, 70-ről 93-ra nőtt. Az ilyen bűncselekményeknél 61 százalékban nő volt az áldozat, a növekedést nézve viszont 83 százalék volt a nők aránya.
• Az előző évhez képest 2020-ban 47 százalékkal nőtt a partner/volt partner (párkapcsolat, házastárs, élettárs) sérelmére elkövetett emberölések száma, 32-ről 47-re. A gyilkosságok 74 százalékában nő volt az áldozat, ellenben ha a növekedést nézzük, ott 87 százalék volt ez az arány.
• A kapcsolati erőszak ügyében indított rendőrségi eljárások 61 százaléka végződik vádemeléssel, 27 százalékban magánindítvány hiánya miatt kerül sor a feljelentés elutasítására vagy a nyomozás megszüntetésére.
• Ideiglenes megelőző távolságtartást 1842 esetben rendelt el a rendőség, ami 26 százalékos növekedést jelent 2019-hez képest. A képviselő szerint részben annak tudható be a növekedés, hogy 2019 tavaszán kiadtak egy egységes jogalkalmazást segítő módszertani útmutatót.
• Csökkent a hozzátartozók közti erőszak ügyében eljárók évi egyszeri kötelező képzésén részt vevők száma: 2020-ban 6007-en vettek részt ilyen képzésen, míg 2019-ben 7294-en, 2018-ban 7861-en.

Miért kellene tehát Magyarországnak ratifikálnia az Isztambuli Egyezményt? Hogy ezek a statisztikák javuljanak és nők tömegeinek életét lehessen megmenteni, hogy a társadalomban csökkenjen a nők elleni erőszak elfogadottsága és nőjön annak elutasítása, hogy a hatóságok idejében felismerjék az ilyen eseteket és megtegyék a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az áldozatok életét, testi épségét meg lehessen óvni. Hogy kevesebb nyomorúság legyen ebben az országban.

Forrás:

https://ijoten.hu/szocikk/nemzetkozi-szerzodesek, 24. pont

Angolul: http://www.unhcr.org/3d58de2da.pdf, magyar fordítása: http://helsinki.hu/wp-content/uploads/UNHCR_Tarsadalmi_csoport.pdf

Angolul: http://www.unhcr.org/3d58ddef4.pdf, magyar fordítása: http://helsinki.hu/wp-content/uploads/UNHCR_Nemi_hovatartozas.pdf